Knédli nagymamám szerint (édes gőzgombóc)

Hát ennek a története nem valami szívderítő – mármint nekem akkor felfoghatatlan volt -, de a végeredmény a mai napig mindent kárpótol. Úgy volt, hogy már kiskamasz voltam, és időszakosan apa anyukájánál (és akkor még apukájánál is) állomásoztam egy-két napra – elslattyogtunk a Bosnyákra, vagy a Sugárba a papával, lötyögtünk, sakkozni tanított stb.- elvoltunk. Aztán egyik nap nagybátyám bejelentkezett hozzánk vendégségbe – mind a mai napig rajongva szeretem őt, annak ellenére, hogy már vagy 15 éve nem láttam. Repkedtem, mert engem “Kisattinak” is hívtak akkoriban, annyira hasonlítottam rá – amikor csak találkoztunk, bohóckodtunk, dumáltunk, odavoltam érte, na.  És akkor nagyanyám kijelentette, hogy Atti kedvencét, knédlit csinál. Mit….?! Sosem csinált előtte ilyet (mármint mint kiderült, nekünk….). De aztán amikor elkészült, onnantól mi mindig csak azt akartuk enni. De akkor nem lehetett, mert nagy kegyesen nagyanyám akkor csak egy darabot engedélyezett belőle, amihez én, a kedvenc unoka nem voltam szokva. Mint kiderült akkor számomra, a nagybátyám még akkor is sokkal fontosabb volt neki nálam-nálunk (hálistennek nálunk az unokák mindent visznek….). A mai napig bennem van az értetlenség, és a szomorúság – buta kis történet, és nem az ételről szól elsősorban…. 

Aztán nagyanyám megosztotta a receptet anyukámmal, aki ugyanolyan knédliket tudott gyártani, mint a nagyi, de aztán egy idő után valahogy nem sikerült többet úgy anyának, és felhagyott a knédli főzéssel, időközben a nagyanyám is meghalt, és nem volt kitől többet elkérni a receptet. De tavaly az egyik Paprika magazinban felleltem a receptet, és annyira fellelkesültem, hogy még aznap megcsináltuk anyósommal – az íze és az állaga pont olyan lett, mint a nagyié, pedig mi gőzöltük, nagyi meg anya – erre tisztán emlékszem – forró vízben kifőzte.  Ja, nem is mondtam, hogy nagyi Komárnoból volt valósi (ezen mindig összekülönbözünk apósommal, mert szerinte az Komárom, de nagyanyám mindig Komárnonak mondta, így ez nekem a mai napig Komárno maradt. És amikor életemben először ettem a csehek knédlijéből, teljesen kiakadtam, mert az valami, de nekem nem knédli….. Aztán most, hogy itt ragadtunk Nyíregyen, anyósom belement, hogy megint csináljunk knédlit, és osztatlan elismerést aratott megint itt is (a déditől is). Jó volt látni, hogy a gyerekem is kétpofára ette 🙂

A cukros tejben felfuttatjuk az élesztőt (azaz megvárjuk, míg buborékok lesznek benne). Közben összemorzsoljuk a vajat a liszttel és a sóval, beleütjük a két tojást és a felfuttatott élesztőt, majd addig dolgozzuk össze a tésztát, amíg a tészta el nem válik a tál oldalától (kb. 8-10 perc – anyósom szerint: amíg cuppogni kezd a tészta). Csinos bucit formázunk a tésztából, a tál aljára, és a tészta tetejére is teszünk egy kis lisztet, lefedjük tiszta konyharuhával, és kb. 2 órára meleg helyen kelni hagyjuk.

Ahogy megkelt, kicsit lisztes deszkán átgyúrjuk, késsel 6 egyenlő darabra vágjuk a tésztát, lepényeket csinálunk belőlük, a közepére teszünk 1-1 ek lekvárt (mi áfonyát tettünk bele, de eredetileg sárgabarack lekvár járt bele), bucit csinálunk belőle, és gőz fölött 30 perc alatt megfőzzük a gombócokat. Háromnál többet ne tegyünk a rácsra, mert gőzölés közben még növekszenek a gombócok. Félidőben fordítsuk meg. Amint a képen is látszik, mi serpenyőben forrósítottunk vizet, és zsírkifröccsenés elleni rácson gőzöltük készre a gombócokat (etaponként pótolni kell a vizet). A kész gombócokat libazsíron ippek hogy pirosra lepirítottuk, és megszórtuk a dióval. Jó kis vacsora, vagy levessel tuti ebéd. Igazán frissen finom, másnapra az állaga összeszottyan (ami persze az ízét nem befolyásolja).